Magus : Dictameron – Aszisz törvényrendeletek |
Dictameron – Aszisz törvényrendeletek
Ismeretlen 2005.03.06. 20:21
A 269 kötetes Dictameron - az aszisz törvényrendeletek I. Hiere Otlokirtól napjainkig terjedő, monumentális gyűjteménye - az egyházakat három közjogi kategóriába osztja.
Webstyle produced NavBar
hitetlenhomepage
Dictameron – Aszisz
törvényrendeletek
A 269 kötetes
Dictameron - az aszisz törvényrendeletek I. Hiere Otlokirtól napjainkig
terjedő, monumentális gyűjteménye - az egyházakat három közjogi kategóriába
osztja.
A hitvalló egyházak birtokadományban részesülhetnek és
rendszeres jövedelmet fogadhatnak el azoktól, akik ezt önként fölajánlják.
Nyilvános és zártkörű szertartáshelyeket létesíthetnek, ahol saját liturgiájuk
szerint közösségi és privát rítusokat mutathatnak be. Kétféle szinten lehet
csatlakozni hozzájuk: a fogadalmas tagokat fölszentelik az istenség szolgálatára
(ők alkotják a papságot), a hitvalló tagok csupán kinyilvánítják az istenségbe
vetett hitüket (ők a laikus hívek). Mind a fogadalmas, mind a hitvalló tagság
kizárja a tagságot más hitvalló egyházakban. Az egyes egyházi közösségek és maga
az egyház (ti. az Abasziszban működő része) jogi személyeknek minősülnek,
képviseletüket a saját belső szabályzatuk szerint kijelölt elöljáróik látják el.
A fogadalmas egyházak birtokadományban részesülhetnek és eseti
támogatást fogadhatnak el azoktól, akik ezt önként fölajánlják. Zártkörű
szertartáshelyeket létesíthetnek, ahol privát rítusokat mutathatnak be. Csak
fogadalmas tagságuk lehet, akik semmilyen más egyházhoz nem csatlakozhatnak. A
fogadalmas egyházak privát szertartásain viszont mindenki szabadon részt vehet,
akit szívesen látnak. A fogadalmas egyházak nem minősülnek jogi személynek,
fogadalmas tagjaik csak saját magukat képviselik, és egyénenként felelnek
cselekedeteikért a törvény előtt.
A tilalmas egyházak
birtokadományban és egyéb juttatásokban nem részesülhetnek, szertartáshelyeket
nem létesíthetnek, semmiféle rítust nem mutathatnak be. Fogadalmas tagjaikat
halállal, hitvalló tagjaikat örökös száműzetéssel büntetik.
Amelyik
egyház egyik kategóriába sincs besorolva, az törvényen kívüli státusban van, nem
élvezi a hitvalló és fogadalmas egyházak jogait, de nem sújtják a tilalmas
egyházakra kirótt szankciók sem. Az abasziszi jogrend szempontjából egységes
és önálló egyházat alkotnak mindazok, akik egy bizonyos istenséget ugyanazon név
alatt tisztelnek, felekezeti és hitelvi különbségektől függetlenül. Ha az egyház
egymással kapcsolatban nem lévő közösségekre tagolódik, az országon belül eső
részét a törvény akkor is önálló jogi személynek tekinti, a saját belső
szervezetétől függetlenül. Ugyanez a helyzet akkor, ha az egyház Abaszisznál
nagyobb területre terjed ki, bár ilyenkor diplomáciai kapcsolatba lépnek külső
vezetésével is (már amennyiben találnak ilyet).
A gyakorlati életben a
hitvalló egyházak közösségi vallási funkciókat látnak el: istentiszteleteket
tartanak; nyilvános ünnepélyeket rendeznek; engesztelő és hálaadó szertartásokat
mutatnak be a közösség javáért; erkölcsi és életviteli útmutatásokkal
szolgálnak, hogyan lehet boldogulni a világban; szakrális támogatást nyújtanak
az emberi lét nagy pillanataihoz: a születéshez, a házassághoz, a halálhoz. A
hívek folyamatosan igényt tartanak e szolgáltatásokra, ezért az egyháznak is
folyamatosan működnie kell, ami belső szervezettséget, biztos anyagi hátteret,
rendszeresen megújuló erőforrásokat föltételez. A hívő erősen kötődik az
egyházhoz, érzelmileg és tudatilag azonosul vele. A fogadalmas egyházak
ezzel szemben sokkal szűkebb fókuszú feladatok alkalmi megoldására szakosodnak.
Nekik is megvan a maguk belső ideológiája, ám ez a papok dolga, a hozzájuk
forduló híveket nem fárasztják vele. Nem közösségi, hanem egyéni problémákkal
foglalkoznak. A laikus mindig valami konkrét ügyben kéri a segítségüket, amit ő
maga egyáltalán nem érez spirituális természetűnek, a papok viszont a saját
vallásos eszméik értelmében igen. Az Ellana-papnőnek a szeretkezés, az
Uwel-paplovagnak a bosszú szakrális aktus; a laikus számára, aki ezt a
szolgálatukat igénybe veszi, valószínűleg nem. A fogadalmas egyházaknak
nincsenek hagyományos értelemben vett híveik, mert aki érzelmileg és tudatilag
azonosul a hitelveikkel, az lényegében a papjukká válik. Nincs szükségük olyan
kiterjedt anyagi háttérre, mint a hitvalló egyházaknak; ha adományt kapnak, az
mindig egy konkrét szolgálat ellentételezése. A papságukkal szemben nagyon
szigorú feltételeket támasztanak, erős fegyelem és szervezettség jellemzi őket.
Vannak olyan egyházak, amelyek működhetnek hol hitvalló, hol fogadalmas
fölfogásban, a mindenkori külső körülmények alakulása szerint. Abasziszban a
külső körülmények elsősorban - de nem kizárólag! - a törvényi besorolást
jelentik. Az egyházak elismerése, törvényes státussal való felruházása
eredetileg a nagykirályok elidegeníthetetlen joga volt. Később a
hercegkapitányok is elbitorolták, míg azonban az ő rendelkezésük csak saját
tartományukra érvényes, a uralkodóé az egész országra; ráadásul az előbbit
csupán a hercegkapitány pillanatnyi hatalma garantálja, míg az utóbbit a kétezer
éves hagyomány. A nagykirály meg is változtathatja a kihirdetett státust; a
hercegkapitányok ezzel sohasem próbálkoztak, számukra túl nagy kockázattal
járna.
A törvényesítési jogkör mindenekelőtt bevételi forrást jelent az
uralkodónak, mivel az országban újonnan megtelepedő egyházak - főleg a hitvalló
státusra pályázók - gyakran kínálnak anyagi ellenszolgáltatást a mielőbbi
becikkelyezésükért, hogy ne kelljen törvényen kívüli helyzetben működniük. Ám az
ügyes uralkodó diplomáciai, sőt politikai fegyvert is kovácsolhat ebből a
jogából, ahogyan X. Hiere del Triat Otlokir cselekedte a XXIII. században.
Másrészt viszont a legtöbb fegyvernek két éle van, és aki sután nyúl hozzá,
csúnyán megvagdalhatja magát vele - amint erre is fogunk majd példákat látni az
alábbiakban. Az egyházak jövedelme javarészt a hívek adományaiból származik,
amin nem a templomi perselyezést kell érteni. A legfontosabb hívek - roppant
kevés egyház mentes az ilyesféle megkülönböztetéstől - az uralkodói,
hercegkapitányi és bárói családok, a szabad városok, a nagy céhek és
kereskedőházak. Ezek ritkán adományoznak pénzt - annál inkább földbirtokot, vám-
és révjövedelmeket, kereskedelmi előjogokat, feudális szolgáltatásokat; az
elmaradottabb hegyvidéki régiókban akár még teljes szolgafalvakat is,
népestül-mindenestül! Az ilyen adományokkal aztán az egyház azt csinál, amit
akar: használhatja, kiárusíthatja, árendába adhatja, zálogba vetheti, bármi.
Semmiféle kötelezettséggel nem tartozik utánuk az adományozónak; az aszisz
törvények értelmében a becikkelyezett egyházak nem kerülhetnek hűbéri függésbe.
Még adót sem kell fizetniük, ámbátor az uralkodó és a hercegkapitányok gyakran
folyamodnak hozzájuk „önkéntes hozzájárulásért”.
A fogadalmas egyházak
helyzete némileg más, ezek ugyanis nem minősülnek jogi személynek, így az
adománylevél mindig valamelyik pap nevére szól, a paptársait pedig (ha vannak)
családtagjainak és örököseinek tekinti. Mindazonáltal az ilyen adományokra
ugyanúgy vonatkoznak a szokásos egyházi mentességek. Kétségtelen, hogy ez a
rendszer valósággal csábít a visszaélésekre, a szigorú szervezetű fogadalmas
egyházakban azonban meglepően ritkán fordul elő ilyesmi - ha pedig mégis, az az
ő belügyük, a törvény nem foglalkozik vele. Ami az egyházi „adót” illeti, ez
Abasziszban merőben önkéntes alapon működik. Senki sem köteles anyagilag
támogatni az egyházakat, még a hitvallóik sem. Aki saját elhatározásból mégis
így dönt, az annak és annyit fizet, akinek és amennyit akar. Persze némely
egyházaknak megvan erre a maguk kvótája, ám ha túlságosan magasra találják
srófolni, azt kockáztatják, hogy a hívek egyszerűen beszüntetik a folyósítását.
Az abasziszi ítélőszékek nem vesznek föl a perrendjükbe „egyházi sarccal”
kapcsolatos panaszokat; a Dictameron második kötete leszögezi, hogy az
egyházak elégedjenek meg tehermentesen élvezett adományaikkal, s ne zaklassák a
köztük és hitvallóik közt támadt járadékvitákkal a világi törvénykezést. Más
kérdés, hogy az éremnek két oldala van, és azok a laikus hívek sem fordulhatnak
panaszukkal a világi bíróságokhoz, akiktől nem egészen tiszta úton hajtották be
a hozzájárulást. Mert ez bizony gyakorta megesik. Az alkalmazott módszerek az
ájtatos rábeszéléstől kezdve a többé-kevésbé burkolt fenyegetésen és zsaroláson
keresztül egészen a nyílt erőszakig terjednek. Sőt, számos egyház saját
ítélőszékeket tart fenn, ezek elé citálják vélt vagy valós mulasztásokban
elmarasztalt hitvallóikat. A Tharr-egyház fórumain például a shuluri kánonjog
van érvényben, amely a legkisebb vétségekre is embertelenül elrettentő
büntetéseket - kínzást, csonkítást, élve eltemetést és hasonlókat - szab ki.
Ezek az ítéletek Abaszisz területén elvben a hatályos jogba ütköznek, a
gyakorlatban azonban a hatóságok az egyház belügyének tekintik őket, amihez
semmi közük.
A fogadalmas egyházak nagyon ritkán élveznek a hívektől
közvetlenül és rendszeresen befolyó, adójellegű pénzjövedelmeket. Legtöbbjük
szabott tarifáért kínálja szolgáltatásait; aki meg tudja fizetni őket, az élhet
velük, aki nem, az álljon odébb. Elvétve az is megesik, hogy rászorultsági
alapon vállalnak megbízásokat, ám ahol ez bevett gyakorlattá válik, az a
szervezet ritkán hosszú életű. Nevezetes kivétel ezen a téren Uwel egyháza, ami
azonban nem is annyira furcsa, mint első pillantásra tűnik. Elvégre ki merné
becsapni a csatabárdos bosszúangyalokat?...
Az egyházi belügyek
piszkálástól a világi hatalom jobbára kínos óvatossággal tartózkodik. Valamennyi
becikkelyezett egyház maga építi ki szervezeti kereteit, s gondoskodik a
működtetésükről; a világi oldalnak ebbe semmi beleszólása. Belső életüket saját
törvényeik és szokásjogaik szabályozzák, melyek teljes hitvalló és fogadalmas
tagságukra vonatkoznak. Általában véve minden egyház úgy igazgathatja papságát
és híveit, ahogy azt elvei és hagyományai diktálják; amíg a közvetlen
következmények nem sújtanak egyházon kívülieket, a világi hatóságok nem
avatkoznak a dologba. Ha pl. valamely felekezetben tüzes fogókkal belezik ki a
későn kelő fogadalmasokat és családostul karóba húzzák a reggeli borotválkozást
elmulasztó hitvallókat, az aszisz jog szempontjából ez szigorúan belügynek
minősül. Amennyiben viszont a belső szabályzat által előírt vagy megkövetelt
cselekmény egyházon kívüli személyeket is érint, az ügy azonnal átkerül a
vallásos szférából a közjogiba, s a hatóságok ennek megfelelően járnak el. Ez
kivált fogadalmas egyházaknál gyakori. Az ura főbenjáró ítéletét végrehajtó
bosszúangyal a törvény értelmében gyilkosságot követ el, azt a meglehetősen
valószínűtlen esetet kivéve, ha a kivégzett fél egy másik bosszúangyal.
Felelősségre azonban csak a saját személyében vonható érte; Uwel rendje,
fogadalmas státusban lévén, nem jogi személy, és nem lehet törvénybe idézni az
általa kiszabott missziókért.
Az egyházak egymáshoz való viszonya -
amint az bizonyára senkit sem fog meglepni - elképesztően zűrzavaros. A skála a
baráti együttműködéstől az unott közönyön át a nyíltan dühöngő vallásháborúig
terjed, ám - ellentétben a közhittel - nem kétpólusú. Létezik ugyebár egy kissé
együgyű séma, miszerint az országban Antoh harcol Tharral, előbbit a pyarronita
egyházak szövetsége, utóbbit Toron támogatja. A két istenség konfliktusa valóban
fönnáll, ám hogy mennyire élesen, az régióról régióra változó. Az egyházak
zömének eszük ágában sincs elkötelezni magát akár egyik, akár másik fél mellett;
így van ezzel jónéhány pyarronita is. Egyébiránt sem Antoh, sem Tharr egyháza
nem egységes, hanem számos kisebb-nagyobb felekezetre és irányzatra oszlik,
amelyek gyakran egymással is rivalizálnak, sőt háborúznak! És akkor még nem is
beszéltünk az olyan tényezőkről, mint például a különféle éj-, hús- és
lidérc-szekták a városiasodott régiókban, melyek Abasziszban csaknem másfél
évezrede fogadalmas státusnak örvendenek, s a 3720-as években azzal lepték az
egész világot, hogy hirtelen átvedlettek Morgena egységes, hierarchikusan tagolt
és ijesztő befolyással bíró egyházává...
A világi hatalmak persze
óhatatlanul belekeverednek a vallásviszályokba (és viszont), egymásba fonódó
érdekszövevények hálózatát alkotva: gyakran roppant nehéz eldönteni, hogy
egy-egy elmérgedt konfliktus vallási vagy világi gyökerű-e. Az egyes hatalmi
tényezőknek (nagyúri családok, szabad- és mezővárosok, kiváltságolt
katonaközösségek etc.) hagyományosan megvan a maguk preferált vallása, ez
azonban - elenyészően kevés kivételtől eltekintve - nem valamiféle örök
és ércbe öntött meggyőződés, hanem folyton változik és módosul, a mindenkori
történelmi helyzetnek megfelelően. Hogy csak egyetlen példát hozzunk fel a
közelmúltból: a Karnelian-ház tradicionálisan Antoh elkötelezettje, a XXXVII.
század mintegy felében mégis Tharr-pártoló politikát folytatott. A
törvényesen becikkelyezett hitvalló és fogadalmas egyházakat egyetlen
hercegkapitánynak sincs joga betiltani a maga tartományában, s a honalapítás óta
eltelt majd’ kétezer évben egyikük sem próbálkozott ilyen precedens értékű
lépéssel. Ez durván sértené a jogegység elvét, amely nagyon fontos az
asziszoknak, hiszen az egységes ország fikciójának lassan utolsó garanciája.
Nyílt fölmondása beláthatatlan indulatokat szabadítana el; ugyanakkor a
kormányzócsaládoknak számos más eszköz áll rendelkezésükre a nemkívánatos
egyházak ellenében. Törvényileg korlátozhatják a működésüket, folyamatosan
zaklathatják őket ezer mondvacsinált ürüggyel, és ultima ratióként nyers
erőszakkal is felléphetnek ellenük, mindennemű jogi szentesítés nélkül, akár
abban az extrém formában is, ahogy Malfeo Amalli 3609-ben.
Abaszisz
lakosainak lelkiismereti szabadsága elvben korlátozottabb, mint a gyakorlatban.
A Dictameron kilencedik kötetében szerepel ugyanis egy réges-régi törvény
(még az Első Concordiát megelőző időkből), amit hivatalosan sohasem helyeztek
hatályon kívül, és azt írja elő, hogy a hercegkapitányok kivételével minden
vazallus köteles a közvetlen hűbérura vallását követni. Ez lényegében egyvallású
tartományi tömbök kialakulását eredményezné - csakhogy a jogszabály
végrehajthatatlan. Az ország vallási térképe már annyira tarka, hogy minél
több hűbérese van valakinek, óhatatlanul annál többféle hitet tartanak.
Nomármost ha a hűbéruruk megkísérli rájuk erőszakolni a saját meggyőződését, ez
a más hiten lévőknek semmiféleképpen nem fog tetszeni, s ha elég sokan vannak
hozzá, a közös sérelem egy táborba hozza őket, és föllázadnak. Ezt viszont az
uruk nem kockáztatja, úgyhogy inkább nem erőlteti a dolgot.
A régi
törvény gyakorlatilag csak a hűbéri láncolat utolsó szemében érvényesül, ahol az
érintett közösség már olyan szűk körű, hogy valószínűleg úgyis minden tagja egy
hiten van. Egy középnemes vidéki kúriájában, egy módos parasztgazda
háztartásában vagy egy céhes mester iparosműhelyében már nem tükröződik a
vallási sokszínűség. Az a tíz-tizenöt személy, aki ezt a kis közösséget alkotja,
biztosan ugyanazt az istent tiszteli, és mindannyian a vezetőjük meggyőződéséhez
igazodnak. Ám lépjünk akár csak egyetlen fokkal följebb - és máris gyökeresen
más kép tárul elénk. A társadalmi ranglétra átellenes végén különös
jelenséggel találkozhatunk. A bárók, a hercegkapitányok és a nagykirály szintjén
ugyanis a személyes hit nyílt megvallása politikai kiáltvánnyal egyenértékű,
mintha egyszerre dobnának kesztyűt valamennyi rivális és titkos ellenség arcába.
Ráadásul ez teljesen független attól, milyen hitről van szó. Bármelyik
istent tiszteli - teszem azt - egy hercegkapitány, a közvetlen hűbéreseinek
legalább a fele más vallású lesz, ami két-három bárót és tizenöt-húsz
tekintélyes nagybirtokost jelent. Ha nyilvános proklamációban akarja rájuk
kényszeríteni a saját hitét, ezek mind egyszerre fognak föllázadni, amitől
persze vérszemet kap az összes többi ellenfél, az országhatáron innen és túl...
Hogy ez nem pusztán elméleti okoskodás, azt ékesen példázzák a XIII. és
XIV. zászlóháború között a Tengermelléken zajló események. Beris Randal-Cetiehir
Karnelian hercegkapitány nyilvánosan hitet tett Tharr mellett, mire a fél
tartomány fegyverre zúdult ellene. A zavargásokkal küszködve elhunyt, helyébe
fia és örököse, Calyd Ruplert-Cetiehir Karnelian lépett, aki családja nevében
visszatért Antoh hitére. Tüstént fellázadt a tartomány.másik fele. A zűrzavarba
sorra belekeveredett a nagykirály meg a többi hercegkapitány, végül a toroni
közép-nyugati flottának kellett lehajóznia rendet tenni, és a Tengermellék új
concordiát kötött. Abaszisz történetében távolról sem egyedülálló ez az
eseménysor, sokkal inkább tipikusnak mondható. A fentiek ismeretében nincs
mit csodálni rajta, hogy a leghatalmasabb aszisz nagyurak - a bárók többségét is
belértve - igyekeznek eltitkolni a hitüket, és sohasem nyilatkoznak róla
egyértelműen. Különféle módszereket alkalmaznak, több-kevesebb sikerrel. Egyesek
esetében igencsak átlátszó ez a titkolózás, az utolsó obrati suttyó is tudja
róluk, hogy melyik istenségnek hódolnak - a nagy vazallusok azonban becsukják a
fülüket. Nekik csak az számít, hogy a hűbéruruk ne vallja meg nyíltan a
hitét, mert azzal - a régi törvény értelmében - közvetlen felszólítást intézne
hozzájuk az áttérésre, és nekik nem lenne más választásuk, mint fellázadni
ellene...
Az abasziszi trón betöltésének már 1897 óta feltétele a Tharr
egyházához való csatlakozás, az Első Concordia értelmében, melyet Toron
kényszerített rá III. Feirgus Otlokir nagykirályra. Az aszisz uralkodók lassan
kétezer éve próbálnak megszabadulni ettől a Tharr-paktum néven is emlegetett
szerződéstől. A felmondásáig öt alkalommal jutottak el, utoljára 3609-ben. Az
eredmény eddig mindig katasztrofális katonai vereség és a concordia megújítása
lett, állítólag egyre szigorodó feltételekkel, bár mivel a záradékok titkosak,
erről biztosat nem lehet tudni. Kétségtelen viszont, hogy a dal Rasziszok
idősebb (ifini) ága - bármennyire is ódzkodik a színvallástól az uralkodó -
Tharrt tiszteli. Meglehet azonban, nem pusztán a korona okán. Ezzel ugyanis
aránylag nem túl régóta ékeskedhetnek: csak 3547-ben illesztette saját kezűleg a
homlokára I. Hurvad dal Raszisz Otlokir, Lampryssa hercegkapitánya, aki régi
címét sem engedte ki a markából, hanem - minden jogot lábbal tiporva - első
uralkodói aktusaként átruházta nyolcesztendős Medheb húgára, akivel később
vérfertőző nászban három fiúsarjat nemzett. Egy krónika szerint mindhárom
gyermek nyakán egy-egy anyajegy ütközött ki, igen különös formájúak: kígyó, bak,
oroszlán...
A dolamin eredetű dal Rasziszok 2276-ban kerültek Lampryssa
élére X. Hiere del Triat Otlokir kegyéből. Állítólag azonban még ugyanabban az
évben titkos concordiát kötöttek Toronnal, amelyben testestül-lelkestül
elkötelezték magukat Tharrnak, és fölvállalták a del Triat-ház erős központi
hatalmának szétzúzását - ha cserébe ígéretet kapnak, hogy ivadékaik a
nagykirályi trónról nézhetik végig az utolsó obasz nemesi famíliák lassú és
gyötrelmes pusztulását. Így volt-e, nem-e - ki dönthetné ma már el? Az
ifjabb ági (lampryssai) dal Rasziszok mindenesetre salki palotájuk
fogadótermében kristályüveg alatt kifüggesztették a családi concordia eredeti
példányát, amely valóban 2276-ban kelt, ám ilyesmikről szó sincs benne. Az
anyajegyeket említő krónikáról az ifini egyetem egyik Krad-hitű filológusa
kimutatta, hogy nyelvezetéből ítélve semmiképpen nem íródhatott a
palotaforradalmak koránál régebben. Lampryssában ugyanakkor szabályosan üldözik
a Tharr-egyházat, mindenféle mondvacsinált aprólékjogi ürüggyel: az utóbbi
években templomfoglalásokra, sőt templomrombolásokra is sor került. Tharr
elkötelezett hívétől ez legalábbis furcsa viselkedés lenne.
Egyeseknek
viszont épp ez a nagy buzgalom gyanús, hiszen egyetlen másik hercegkapitány sem
lép föl ilyen agresszíven Tharr egyháza ellen. Csak nem valami titkos terv vagy
hátsó szándék takargatására szolgál? A dal Rasziszoknak, noha két tartományt
uralnak, nagyon vigyázniuk kell, nehogy elveszítsék osztályos társaik bizalmát.
Rajtuk kívül csak a Karnelianok ereiben csörgedezik jó adag északi vér; a többi
három hercegkapitányi család olyan tisztavérű obasz, amilyen kétezer esztendő
távlatából csak lehet. Közülük a legkevesebb oka a dal Rasziszokkal való
összezördülésre az Amalliknak van, akik a Lampryssával átellenben fekvő
Nyktalost kormányozzák. Szomszédukkal, a nagykirállyal régebben
ellenségeskedtek, ám a Tharr-paktum 3609-i felmondásakor azonnal a pártjára
álltak, s azóta is - több mint évszázada - viszonylag megbízható támogatói.
A nyktalosi hercegkapitányi címet akkoriban az öreg, testes és örökké
jókedélyű Malfeo Amalli viselte. A nagykirállyal kötött szövetségét a paktum
felmondásának éjjelén a tartományában lakó Tharr-hitű nemesek és katonák
felkoncolásával ünnepelte meg. A munkát nem a saját hűbéres vizitoraira bízta: a
partvidéki gorviki enklávékból fogadott embereket, akiknek a kezét nem
lankasztotta el sem rokonság, sem ismeretség. Mesélik, a tengerpart Obrattól a
Zarde torkolatáig vértől vöröslött. „Megitatom az úrnőmet!” - nevetett a
galambősz, párnás-piruló képű Malfeo, e szavakkal téve nyílt hitet Antoh
istenasszony mellett. Aztán elhajózott a Ragg-fokhoz, szembeszállni a
birodalom távol-nyugati concitatorával, és úrnője hűs keblére fogadta őt
három legényfiával együtt. Egyetlen kölyöknyi unokafiút hagyott Nyktalosban, meg
egy tetovált arcú gorvikit, akire mind a gyermeket, mind a tartományt nyugodt
lélekkel rá merte bízni, mert idegen lévén csak a hűség meg a szökés között
választhatott - és nem az a fajta ember volt, aki szökni szeret.
Ő
tanácsolta Malfeónak a vörös éjszakán, hogy a toroniakat meg a Tharr-papokat ne
ölje meg, inkább bocsássa el békén a Baraad-szigetre. (Ezért vetette el a
concitator a Nyktalos elleni büntetőhadjárat gondolatát.) Ő tárgyalt a
kilencéves kisfiú nevében a toroni követekkel az Amalli-concordia megújításáról.
(Ezért került ki a szerződésből a hercegkapitányi címnek a Tharr-hitre való
áttéréshez kötése.) Ő nevelt férfit előbb a kis Amalli unokából, aztán egy másik
fiúcskából, egy maga véréből valóból - hogy ha majd egyszer az Amalli unokának
fia születik, őmellette is álljon valaki, aki tanácsokat ad neki és ügyel a
részletekre. (Ezért vannak az Amalliknak mindmáig tetovált arcú tanácsadóik és
kreol bőrű testőreik.) Az Amallik nyíltan vallják Antoh hitét. Kockázat
nélkül tehetik, hiszen az iszonyú 3609-i mészárlás óta Tharr egyháza csupán
árnyéka hajdani önmagának a tartományban, bár az új concordia nyomán valamicskét
azért visszaszerzett elveszített pozícióiból. A lakosság mintegy kétharmada
Antohnak hódol, ez a legnagyobb többé-kevésbé egybefüggő vallási tömb az
országban, a Baraad-szigetet nem számítva. Más pyarroni egyházak is működnek
Nyktalosban, ám ezek nem rivalizálnak Antohéval. A tengerparti városokban
különféle éj-, hús- és lidérc-szekták virágzanak, mivel azonban ezek mind
fogadalmas felekezetek, a lélekszámuk csekély, hitvalló híveik pedig egyáltalán
nincsenek. Mindent összevetve a tartományban látszatra egyetlen más istenség
befolyása sem vetekedhet Antohéval. Persze, ahogy a tetovált tanácsadók
mondanák, nem muszáj mindennek szem előtt lennie. A másik tartomány,
amelynek kormányzója nyilvánosan Antoh hívének deklarálta magát, a Tengermellék.
Élén a Karnelian-ház áll, akiket pillanatnyilag az újkori Abaszisz emblematikus
történelmi alakja, az idős Calyd Ruplert-Cetiehir Karnelian hercegkapitány
képvisel. Elhunyta után régensuralom várható, mert két fiúgyermeke még kiskorú,
a dinasztia oldalágai pedig sorra kihaltak a XXXVII. század véres
vallásháborúiban.
Uralkodása kezdetén Calyd Karnelian megkísérelte
kiszorítani tartományából a Tharr-egyházat, és sorra fel is számolta hatalmi
pozícióit a szigeteken. A rontáspüspökségekkel és a kígyókolostorokkal
boldogult, a hódolni nem hajlandó nemesi famíliákat kiirtotta vagy száműzte,
egyvalami azonban megoldhatatlan feladat elé állította: az egyszerű emberek
tömegei, akik minden győzködés dacára ragaszkodtak atyáik hitéhez, és csak
erőszakkal lehetett volna őket áttéríteni. Ez viszont a Tengermelléket
évszázadok óta sújtó vallásháború felújítását jelentette volna; mert a hitvalló
közösségek ugyan nem fogtak fegyvert az általuk sem különösebben kedvelt
kígyópapok érdekében, amikor a hercegkapitány haragja lesújtott rájuk - ha
azonban most erőszakos zaklatásoknak lesznek kitéve a hitük miatt, más
választásuk nem lévén, aligha maguk nem fogják visszahívni őket. Három
nemzedékkel korábban Malfeo Amalli is hasonló problémával találta magát szemközt
Nyktalosban; az ő megoldását azonban Calyd Karnelian elvi és gyakorlati
megfontolásokból egyaránt elvetette. A hercegkapitányban ekkor Antoh istennő
elkötelezett híve kelt birokra az alattvalóiért felelős politikussal, és a
tartomány szerencséjére az utóbbi maradt felül. Egy sor rendeletet bocsátott ki,
melyekben részletesen szabályozta, milyen föltételek mellett működhet Tharr
egyháza a Tengermelléken. A hitélet szabadságát lényegében érintetlenül hagyta,
igen szigorú rendszabályokkal igyekezett viszont meggátolni, hogy az egyház
valaha is hatalmi pozíciókat építhessen ki a területén. Attól sem riadt vissza,
hogy a vallási belügyekbe való beavatkozás ingoványos talajára merészkedjen:
csupán bizonyos felekezetek működését engedélyezte, melyek tanait és
tevékenységét előzőleg szakértőkkel gondosan kivizsgáltatta. Ilyen például az
emberáldozat szükségességét tagadó Tükörmás szekta, a szélsőségesen aszketikus
és világmegvető Hívségesek vagy a kereskedők és bankárok körében igen népszerű
Hír-an Htyssill, melynek teoretikusai az áru- és pénzforgalom
káoszörvényeiből igyekeznek kifürkészni Tharr akaratát. Az engedélyezett
felekezetek köre azóta is bővül, noha az elbírálás igen szigorú: nyolc jelölt
közül hetet általában elutasítanak, és a végső döntés jogát a hercegkapitány
magának tartja fenn. Tharr tengermelléki papsága ma túlnyomórészt
khótorrokból áll, és az a furcsa helyzet alakult ki, hogy némely szekták
éppenséggel ide helyezték át a központjukat: ezeket eretnekként tartják számon a
birodalomban, és szabályosan azílumot kértek és kaptak Calyd Karneliantól!
Toranik tartomány uralkodócsaládjának vallási hovatartozása nem ismert.
A dul Hossad-ház hercegkapitánysága mind közül a legújabb keletű, bár csupán
egyetlen esztendővel vannak lemaradva a Karnelianok mögött, akiknél máskülönben
előkelőbbnek számítanak. (Ők ősi bárói, a Karnelianok feltörekvő középnemesi
sorból emelkedtek a kormányzói székbe a vérzivataros 2780-as években; az
abasziszi nagykirályok ekkor próbálkoztak utoljára hercegkapitányaik
leváltásával.) A tartomány a híres aszisz vallási sokszínűség és tolerancia
mintarégiójának számít; a rendszer, amit föntebb röviden bemutatni próbáltunk,
itt működik a legzökkenőmentesebben. A hercegkapitányi család valamennyi helyi
hitvalló nagyegyház rendezvényein rendszeresen reprezentál, concordiájukban
pedig - mely szabadon hozzáférhető a soraidai levéltárban, állítólag az összes
záradékkal és kiegészítéssel együtt - külön ki van kötve, hogy birodalmi részről
történő elismerésük fejében semmilyen hitvallásra nem kötelezhetők. A
szokatlanul nagy engedékenység valószínűleg azzal magyarázható, hogy a távoli és
belső fekvésű tartományra Toron kevésbé képes közvetlen politikai nyomást
gyakorolni. A XIV. zászlóháború után új színnel bővült az ország eddig sem
egyhangú vallási palettája, amikor Lothar dul Hossad hercegkapitány váratlanul
pártfogásába vette a délről beszivárgó szakadár dartonitákat. A Sötét Próféta
lovagjai korábban is meg-megfordultak néha Abasziszban, ám csupán átutazó
vándorként vagy kalandozóként, többnyire a nagy tengerparti városokban. Ezúttal
azonban rendezett csapatokban vonultak be délről, hogy birtokba vegyék Lothar
hercegkapitány adományait: egy régi, romos Uwel-rendházat, melynek fogadalmas
tagsága kipusztult a bosszúküldetésekben; egy fej- és jószágvesztéssel sújtott
felségáruló nemesúr hegyi kastélyát, ahonnan előbb még ki kellett ostromolniuk
az eredeti gazdát; és egy hatalmas hercegi erdőuradalmat, azzal a feltétellel,
hogy öt éven belül kővárat emelnek rajta önerőből. A nagykirályt igencsak
gondolkodóba ejtette hercegkapitánya váratlan bőkezűsége, és különfutárral
tiltotta meg neki, hogy birtokokat ruházzon a törvénytelen jogállású szektára.
Lothar dul Hossad válaszában rámutatott, hogy Darton egyháza már csaknem kétezer
éve fogadalmas státusnak örvend Abasziszban. Kétségtelen, hogy a régi engedély
egy elmélkedő aszkétarendnek szólt, ezek meg itt páncélos lovagok, a különbség
azonban elhanyagolható annak a fényében, hogy istenüket mindketten ugyanazon a
néven tisztelik. Törvénysértés tehát, akárhogy forgatjuk a dolgot, nem történt.
Az uralkodó kénytelen-kelletlen lenyelte a békát, ám a szakadár
dartoniták terjeszkedése Toranik határain elakadt. Próbáltak tájékozódni a többi
tartományban, egy ízben maga a Próféta is töltött pár hetet a székesfővárosban
fehér orkjaival, de további támogatókat nem sikerült szerezniük Rak Narval
az egyetlen olyan tartomány, melyet mind a mai napig a honfoglaló obasz törzsfő
leszármazottai kormányoznak. A dul Mordak-ház ilyenformán Abaszisz legelőkelőbb
nagyúri családja: rangban és tekintélyben annyival magasabban állnak mindenki
másnál, hogy azzal már kérkedni is fölösleges. Életvitelük meglepően józan és
mértéktartó, híresek közvetlenségükről, jókedélyükről és arról, hogy mennyire
megvetik az üres formaságokat. Amikor 2783-ban I. Osatur dal Khosszisz Otlokir
térdhajtásra és kézcsókra kötelezte hercegkapitányait az audienciákon, Andar dul
Mordak volt közülük az egyetlen, aki semmi kivetnivalót nem talált ebben -
mondván, hajlongott már épp elég dal Khosszisz az ő ősei előtt, hogy
egyszer-kétszer most viszonozza az udvariasságot. Hosszú fennmaradásukat a
dul Mordakok közmondásos életrevalóságukon és intrikusi ügyességükön kívül ama
következetes politikájuknak köszönhetik, hogy soha, semmilyen körülmények között
nem aspirálnak a koronára. A honfoglaló obasz törzsfők dinasztiái ugyanis
általában megszerezték maguknak a nagykirályi trónt, majd onnan haltak ki; és a
dul Mordakok idejében levonták ebből a megfelelő következtetést. Hasonló
óvatosság vezérli őket az élet minden más területén, így vallásügyekben is.
1898-ban Brandir dul Mordaknak igen nevezetes fondorlattal sikerült kibújnia a
Tharr hitére térés kötelezettsége alól, melyet a maga helyén részletesen
elbeszélünk majd. Egyelőre legyen elég annyi, hogy a dul Mordakokat concordiájuk
egy Mahurastk nevű istenség tiszteletére kötelezi, aki lényegében egy két és
félezer éves sajtóhiba. Abasziszban mindenesetre saját törvényes egyháza van,
papság nélkül és egyetlen laikus hívővel: Rak Narval mindenkori
hercegkapitányával. Tényleges kultuszának kiépítésére történt ugyan néhány
elvetélt kísérlet, többnyire különféle politikai célzatokkal, ezeket azonban a
dul Mordak-ház csírájában fölszámolta.
Rak Narvalban a hivatalba lépő
hercegkapitányok mindig nyilvánosan deklarálják Mahurastkba vetett hitüket, ezt
a papiros-istenséget azonban természetesen senki sem veszi komolyan. Valódi
meggyőződésük - ha van egyáltalán - éppoly kiismerhetetlen, mint a politikájuk.
Igaz, Gundor dul Mordak az utóbbi években baráti viszonyt épített ki Morgena új
egyházával, néhány alkalommal még fegyveres támogatást is biztosított számukra.
Egyesek szerint a toroni hatalmi viszonyok alapvető átrendeződésére spekulál,
amelyből Rak Narval új concordiával és sokszorosan megerősödve kerülne ki. Ez
persze óriási kockázattal járna, és a dul Mordak-ház nem szívesen vállal nagy
kockázatot - hacsak nem áll vele arányban a tét is... Abaszisz hetedik
tartománya a Baraad-sziget, amely eredetileg nem tartozott az obasz honfoglalók
által megszállt területhez, hanem államszerződéssel csatlakozott az országhoz
2646-ban. Helyzete ebből kifolyólag számos vonatkozásban eltér a többi
tartományétól. A szigetet toroni kivándorlók telepítették be a P. sz. II.
évezredben, az őslakosságot beolvasztva vagy elüldözve. Hasonló folyamat volt
ez, mint a vele párhuzamosan a Tengermellék felé irányuló migráció, ám attól
eltérően nemcsak közrendi tömegek vettek részt benne, hanem a társadalom
valamennyi rétege. A kialakuló kolónia tehát - bár sohasem állt birodalmi
fennhatóság alatt - sokkal teljesebben és átfogóbban tükrözte a toroni kultúrát,
mint a nyugati szigetvilág szétszórt közösségei. Idővel persze
kénytelen-kelletlen idomult a környező közeghez, de például a kasztrendszer
egyes csökevényei a mai napig élnek a Baraad-szigeten, és a rabszolgaság sokkal
elterjedtebb, mint a kontinentális Abasziszban.
A tartomány éltető eleme
a tengeri kereskedelem, melyből kedvező fekvése okán hatalmas hasznot fölöz le.
Vezető rétegét a leggazdagabb kalmárdinasztiák szűk köre adja: tucatnál alig
több család, szinte valamennyien toroni eredetűek, aki közé rendkívül nehéz
alulról bekerülni. A családfők, akik hagyományosan pátriárkának hívatják
magukat, alkotják a kormányzótanácsot, melynek élére élethossziglani elnököt
választanak. A tanács viszi a napi teendőket, az elnök irányítja az
igazságszolgáltatást, és ő képviseli a szigetet minden olyan ügyben, amely
megköveteli az egységes föllépést (háborúban, külpolitikában etc.). Mivel
az elnöki poszt pártatlanságot és hozzáértést igényelt, mind gyakrabban
előfordult, hogy a pátriárkák nem maguk közül töltötték be valakivel, hanem az
egyetlen olyan kívülálló személyt választották meg rá a szigeten, akinek
tekintélye az övékkel vetekedett: a helyi püspököt. (Értelemszerűen Tharr
püspökéről van szó.) A két poszt lassú egybemosódásával alakult ki az a
gyakorlat, hogy a sziget egyszemélyi vezetője a mindenkori püspök, a püspököt
viszont a pátriárkák világi tanácsa választja. A felsőbb egyházi fórumoknak csak
a megerősítés joga maradt, ezt is sikerült lealkudni pápai szintre, ami
lényegileg formasággá süllyesztette; hiszen nincs az a kinevezés, amit a három
pápa valamelyike meg ne erősítene.
2639-ben a császári Lélekőr a
Baraad-szigeti püspököt, mint az abasziszi térség legnépesebb egyházközségének
elöljáróját, érseki méltóságra emelte, és kiterjesztette joghatóságát a régió
kisebb püspökségeire. Ez nagy lökést adott a csatlakozási tárgyalásoknak, melyek
ekkor már csaknem két évtizede folytak Abaszisz és a szigetállam között,
elsősorbain a közös kereskedelmi érdekek nyomására. Az egyezményt végleges
formájában 2646-ban hirdették ki, s ezzel a Baraad-sziget Abaszisz hetedik
tartománya lett. A baraadi rontásérsek helyzete igen összetett: kényes
pozícióban ül, sokfelé van elkötelezve, s mindezt bizony nem mindig könnyű
összeegyeztetni. Hatalma elvben erősen korlátozott, számos fórumnak tartozik
számot adni róla; ha azonban ügyesen kezeli, fölümúlja bármelyik
hercegkapitányét. Noha magas méltóságot visel Tharr egyházában, melynek harcosan
védi érdekeit a többi tartományban, mégis elsősorban a szigetállam érdekeit
képviseli, és semmiképpen sem tekinthető Toron vak eszközének.
A
Baraad-szigeten természetesen Tharr vallása az uralkodó, 2646-tól azonban más
kultuszok is megjelentek: az aszisz mintájú egyházügyi szabályozás bevezetése
volt az egyik ár, amit a szigetállamnak a csatlakozásért fizetni kellett. Az új
talajban különösen Antoh és Dreina vallása gyökerezett meg gyorsan. Szentélyeik
ma már a sziget széltében-hosszában megtalálhatók, noha bizonyos irányzataik be
vannak tiltva: ilyen például a Dreina-hit viadomói militáns szárnya vagy Antoh
meressita szektája. A Tharr-egyház hitélete Baraadon határozottan prakticista
képet mutat. Az emberáldozati rítusok például a törvényes büntetés szerepét
vették át, az oltárra kalózok és más bűnözők kerülnek; ha éppen nincs belőlük
elegendő raktáron, nem a sziget lakosságát kezdik el irtani, hanem pénzért
vásárolnak elítélteket Caedonból. Bonyolult pozíciójuk nap mint nap megköveteli
a rontásérsekektől, hogy művészi fokon keressenek és kössenek kompromisszumokat;
a fanatikusokat, akik tevékenységükkel veszélyeztethetnék a kialakult
egyensúlyt, nem tűrik meg az egyházukban. A Baraad-sziget bizonyos
értelemben a Tengermellék tükörképének tekinthető, amellyel érdekes módon
sohasem voltak rosszak a kapcsolatai. Tharr baraadi prelátusa annak idején az
elsők között ismerte el a Karnelianok hercegkapitányságát, és ligára lépett
velük a nagykirály ellen; napjainkban Calyd Karnelian és Udalbaar rontásérsek ha
nem is szövetségesnek, de egymás óvatos támogatójának tekinthető, mindkettőjüket
erősen nyugtalanítja Morgena egyházának rohamos térnyerése a kontinentális
Abasziszban.
Az egyes történészek által kissé túlzóan „abasziszi
vallásbékének” nevezett szabályozás alapelveit - a hitvalló, fogadalmas és
tilalmas kategóriákat, ezek egymáshoz és a világi hatóságokhoz való
viszonyulását - még I. Hiere Otlokir idejében dolgozták ki, s ha tételes
megfogalmazásuk nem is az ő műve, a rendszer egészén mindmáig érezni a módszeres
obasz katonaelme józan gyakorlatiasságát. Az első becikkelyezésekről is maga
döntött, két-két egyházat sorolt mindhárom kategóriába. Az azóta eltelt csaknem
kétezer esztendőben a lajstrom igen terebélyesre duzzadt: fölkerült rá -
különféle státusban - számos kisebb-nagyobb helyi istenség a Quironeia tágabb
körzetéből, csaknem kétszáz toroni hekka, néhány tucat természet- és
állatszellem, valamint rengeteg bizonytalan és azonosíthatatlan név, javarészt a
régebbi századokból. Ezeket az áttekinthetőség kedvéért mellőztük, illetve csak
akkor szerepeltettük, ha becikkelyezésükhöz valamely fontos történelmi esemény
fűződik.
Törvénybe iktatás
éve |
Hitvalló
egyházak |
Fogadalmas
egyházak |
Tilalmas
egyházak |
P. sz. 1745
(1) |
Antoh,
Sogron |
Ellana,
Uwel |
Orwella,
Tharr |
P. sz. 1769
(2) |
Dreina |
Krad |
|
P. sz. 1816
(3) |
|
Darton |
|
P. sz. 1897
(4) |
Tharr |
|
Tharr
|
P. sz. 1898
(5) |
Mahurastk |
|
|
P. sz. 1936
(6) |
|
Gilron |
|
P. sz. 2150/52
(7) |
Ranil
|
Ranil |
|
P. sz. 2231
(8) |
Alborne |
|
|
P. sz. 2241
(9) |
|
Ranagol |
|
P. sz. 2267
(10) |
|
Berkano |
|
P. sz. 2270
(11) |
|
Lysianel |
| | |